Mivel is lenne stílusosabb kezdeni a blog indítását, mint egy igazi klasszikussal: a Dobostortával. Sokan úgy gondolják, túl nagy kihívás ez elsőre – sokáig én magam is ezen a véleményen voltam, mígnem a szükség rávitt, hogy meg kell tanulnom. És bizton állítom, megváltozott a véleményem! Valójában annak, aki kicsit is járatos a süteménykészítésben, cseppet sem jelent kihívást ez a torta, az egyetlen rizikós pontja talán a cukormáz a tetején, de gyakorlással az is egyre jobban megy, a díszítéssel pedig jótékonyan el lehet fedni a szélén esetlegesen keletkező repedéseket.

Vannak kihívások, amikor az ember úgy érzi, nem biztos, hogy ebbe bele kell állni. Ha nem vállalom, akkor sem történik semmi, és elvagyunk a boldog elégedettséggel, hogy jól van ez így, ehhez én nem értek. Aztán egyszer csak jön egy olyan helyzet, amikor nem lehet tovább kerülgetni a forró kását, hanem bele kell kóstolni. És ekkor rádöbbenünk, hogy valójában nem is olyan teljesíthetetlen az elvárás. Egészen addig, amíg nem kényszerülünk rá, hogy megoldjuk, nem is tételezzük fel magunkról, hogy képesek vagyunk megugrani a feladatot, de amikor már benne vagyunk, már egyáltalán nem olyan ijesztő a kihívás, sőt a végén még meg is szeretjük. Na, a Dobostorta pont jó példája ennek!